Zetelakán
túl, nem
messze,
magas szikla
tetején
állott
hajdanában
Zeta vára.
Nem
sokkal
azután, hogy
a magyarok
keresztény
hitre
kezdtek
térni,
építette ezt
a várat egy
Zeta nevű
nagyúr.
Pedig lent,
a hegy
tövében a
Csele
völgyében,
gyönyörű
palotája
volt, de
olyan, hogy
messze
földön nem
volt párja.
De Zeta,
nehogy
ráeröltessék
az új hitet,
fényes
palotáját
földig
romboltatta,
s a hegy
tetejére
épített egy
várat. Két
lánya és egy
fia volt. A
leányok vele
laktak a
várban,
hanem a fiú
ritkán ült
otthon.
Háború volt
akkor a
magyarnak
élete - nem
ült otthon,
aki kardot
tudott
forgatni.
Esztendo
esztendo
után mult
el,
mindenféle
hírek jöttek
a fiatal
Zetáról -
csak o nem
jött haza.
Egyszer az a
hír jött,
hogy meghalt
a csatában,
akkor az
apja
elsiratta.
Másszor az a
hír jött,
hogy áttért
az új
hittre:
akkor az
apja
megátkozta.
Inkább halt
volna meg a
hittagadó.
Hanem a fiú
egyszer
mégis
hazajött.
Mikor nem
gondolt
senki rá,
fölvágtatott
a várba
fehér
paripáján.
Rákiáltott
az apja -
oseid hitét
elhagytad,
nem vagy az
én fiam! A
fiú szelíden
kérlelte, de
hiába, az
apja
hajthatatlan
maradt.
Akkor a
leánytestvéreihez
fordult, de
azok sem
követték ot
az új
hitben.
- Nem kell a
te jövevény
istened! -
kiáltott az
öreg Zeta.
Abban a
pillanatban
megdördült
az ég,
megingott a
szikla, hogy
összeomlott
a büszke
vár, maga
alá temette
Zetát s a
két leányát
- csak a
fiúval volt
az Isten.
Fehér
táltosával
leugratott a
vár faláról.
Összeomlott
Zeta vára,
tehát, s
eltemetodött
vele tenger
sok kincs
is. Az
omladékok
között,
nehéz
vasajtók
alatt van ma
is Zeta
kincse s
ezek a
vasajtók
minden évben
egyszer,
Szent
György-nap
éjjelén
megnyílnak.
Azóta Szent
György
napján sok
ember próbál
szerencsét,
de aki
egyszer
bement a
megnyílt
vasajtón,
többé nem
került
vissza, mert
mind azt
szerette
volna, ha a
kincset
egészen
elhozhatja.
Mire aztán
kifelé
indultak, a
vasajtók
újra
bezárultak,
s többé nem
látták Isten
áldott
napját.
Hanem
egyszer csak
élt
Zetelakán
egy Botházi
nevu ember,
aki ezt
mondta:
- Ami
másokkal
megtörtént,
nem történik
meg velem.
Elég lesz
nekem egy
tarisznya
arany is, s
mire a
vasajtó újra
bezáródnék,
kijövök én
onnan.
Elkövetkezik
Szent György
napja.
Éjjfélkor
nagy lángot
vet a
vasajtó,
szornyu
dördüléssel
kinyílik, s
Botházi
bemegy.
Szeme-szája
elállott a
csodálkozástól.
Egy nagy
pince tele
volt
arannyal,
ezüsttel,
gyémánttal,
szinte
megvakult a
szertelen
ragyogástól.
Ott a nagy
kincshalomnak
a tövében
ült a két
leány,
aranyhímet
varrt mind a
ketto.
- Hát ti kik
vagytok? -
kérdezte
- Mi a Zeta
lányai
vagyunk! -
felelték a
lányok.
Hatszáz éve
ülünk itt és
varrunk
hímet.
- S meddig
akartok még
itt ülni?
- Ameddig a
tehenek
meleg tejet
adnak, s az
asszonyok
kendert
fonnak.
- No, akkor
itt is
maradhattok,
míg a világ
s még két
nap - mondta
Botházi,
azzal
nekiesett a
kincsnek.
Színig
töltötte a
tarisznyáját,
aztán
lekapta a
kucsmáját, s
teletöltötte
azt is.
Mondották a
leányok:
- Siess már,
mert itt
pusztulsz!
- De már a
zsebeimet
még
megtöltöm!
Hírtelen
megtöltötte
a zsebeit, s
azzal
szaladt ki a
pincébol.
Éppen mikor
kitette a
fél lábát,
akkor
csapódott be
az ajtó.
A kincset
kihozta, de
a fél lába
odalett.
Meggazdagodott,
de
gazdagságán
nem volt
Isten
áldása.
Ahogy jött,
úgy el is
ment a pénz,
nem maradt
egyebe, csak
a csúfneve:
Sánta
Botházi.
Azóta
békésen
varrhatnak
hímet a Zeta
leányok, nem
háborgatja
oket senki.
