Valamikor
élt itt egy
csodálatosan
szép lány,
Fazekas
Eszter. Haja
fekete volt,
szeme
szurkészöld,
mint a
Szármány
oldalán nott
ezüstfenyo,
alakja, mint
a szélben
hajladozó
büszke
jegenye.
Eszter
egyszer
elment a
gyergyószentmiklósi
vásárba. Ott
találkozott
egy olyan
daliás
legénnyel,
aki két
karjának
szorításával
kipréselte a
medvébol a
szuszt, aki
a
legszívhezszólóbban
furulyázott
az egész
környéken,
aki házat is
tudott
ezermesterkedni,
meg szekeret
faragni.
Ahogy szemük
összevillant
- és mert a
szerelem
hírtelen jön
és szíven üt
mint a
villám -
nyomban meg
is szerették
egymást.
A fiú
égszinkék
selyemkendot
vásárolt
Eszternek a
tükröspogácsa
mellé és
megkérte,
hogy legyen
a mátkája.
Esküvore
azonban nem
kerülhetett
sor, mert a
legényt
elvitték
katonának. A
lány csak
várta várta.
Esténként
agyagkorsójával
kiment a
csobogóhoz,
és ott
sóvárgott
félórákon át
szerelmese
után. Még a
hegyeknek is
meglágyult a
szive a lány
sohajtozásaitól,
fájdalmas
szép
énekétol.
Történt
azonban,
hogy egyik
vasárnap
délután
meglátta
Esztert arra
jártában egy
zsiványvezér.
Azon nyomban
nyergébe
emelte és
vágtatott
vele, mint a
szélvész a
kis
Cohárdhoz,
az ezerarcú
sziklák
közé, ahol
tanyája
volt.
Aranyát,
ezüstjét
ígérte a
lánynak,
gyémántos
palotát
akart
építeni
neki,
csakhogy
megszeresse.
De Eszternek
nem kellett
sem a kincs,
sem a
gyémántos
palota, csak
a régi
mátkája. Azt
várta
vissza,
amikor
felkelt a
nap, akkor
is, amikor
behunyta
szemét a
világ.
Feldühödött
a zsivány,
és eronek
erejével
akarta
kényszeríteni
Esztert,
hogy legyen
a felesége.
Eszter a
hegyekhez
kiáltott
segítségért.
Sikolyát
megértették
a sziklák,
és hatalmas
mennydörgéssel
válaszoltak,
majd
megindultak
lefelé a
völgybe,
iszonyatos
földindulással,
maguk alá
temettek
fut, fát, a
lányt is, a
zsiványt is.
Így
keletkezett
a
Gyilkos-Tó,
amely, ha
napsütésben
belenézel,
szürkészöld,
mint Eszter
szeme.
A Gyilkos-Tó
elnevezést
egy másik
legenda
azzal hozza
összefüggésbe,
hogy a
leomló
szikla maga
alá temette
az ott
legelészo
juhnyáját
pásztorostól,
kutyástól,
szamarastól.
Az
összegyult
víz a vértol
piroslott,
azért
nevezték
eleinte
"Vörös-Tó"-nak
és
"Gyilkos-Tó"-nak
egyaránt.
